Névadónk

Névadónk, Giorgio Perlasca

 

 

Nevének dallama sejteti, hogy nem volt magyar, pedig sok köze volt hozzánk, magyarokhoz. Közel fél évszázadig csak a vele borozgató cimborák hallhatták a történetét, melyet kezdetben ők sem igazán hittek, pedig Perlasca 1944 novemberétől a háború befejezéséig több mint ötezer magyar zsidót mentett meg a koncentrációs táboroktól.

 

Perlasca 1910-ben, az olaszországi Comoban született. A Padova melletti Maseràban nőtt fel, később Triesztben élt.

Az 1920-s években a fasizmus támogatójaként, az olasz–abesszin háborúban harcolt. Franco oldalán önkéntesként vett részt a spanyol polgárháborúban, s ezt olyan dokumentummal jutalmazták, amely a világ bármely országában a spanyol követségek falain belüli védelmet biztosította számára. Hazatérése után megkérdőjeleződött benne a fasizmus eszméibe vetett hite, mert nem értett egyet azzal, hogy egy állam saját lakosait fajuk vagy vallásuk miatt kirekesztheti. Később a nácikkal való szövetség és az antiszemita rendeletek, törvények miatt ki is ábrándult a fasizmusból.

 

1939-ben behívták katonának, s a padovai tüzérezredhez került, majd mezőgazdasági munkára vezényelték.

Megnősült, majd leszerelése után 1941-től kereskedőként dolgozott. Egy olasz cég megbízottjaként szarvasmarhákkal kereskedett, s az olasz hadsereg számára, élelmet – főként húst – vásárolt a Balkánon.

 

1942 októberében a háborútól még alig érintett Budapestre került és itt élt, dolgozott. A német megszállás után egy hónapig bujkálni kényszerült, majd a magyar hatóságok internálták. Először Kékesen, majd a csákánydoroszlói Batthyány-kastélyban tartották fogva, ahonnan október 13-án jött Budapestre. Ehhez régi barátja, Angel Sanz Briz spanyol diplomata küldött neki papírokat, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem bujkálhat sokáig Budapesten, spanyol állampolgárságot igazoló útlevelet adott Perlascának. Az akkor 34 éves magas, szőke, jóképű marhakereskedő beköltözött a spanyol követségre, ahol barátja rábízta a 300 spanyol védleveles magyar zsidó ügyeinek intézését. Megszervezte a védett házakat, s vigyázott az ott élőkre.
November végén Sanz Briz, kényszerűségből bezárta a spanyol követséget és elhagyta az országot. Perlasca, aki látta, hogy a “spanyolos” zsidók halálát jelenti a követség megszűnése, úgy döntött, nem követi barátját.

Mivel a magyar alkalmazottak látásból ismerték, elhitték, hogy ő lett a spanyol érdekek képviselője, s folytatta a zsidók védelmét. Magát spanyol diplomatának kiadva menleveleket állított ki, élelmet, gyógyszert szerzett a védett házakban élőknek, pályaudvarokról, nyilas házakból, rendőrségi cellákból szabadított ki embereket. Hamis iratokat gyártott, nyolc “védett házat” szervezett és védelmezett, s gyermekeket mentett meg Eichmann halálvonatairól. Megvesztegette Gera Józsefet, a nyilas párt egyik vezetőjét, tárgyalt Vajna Ernő belügyminiszterrel. Ígérgetett, kért, követelt, fenyegetőzött – kinél mi használt, miközben nap, mint nap kockára tette az életét. Egy magányos férfi emberfeletti próbálkozásai voltak ezek a náci Magyarországon.
A budapesti zsidóság megmentésén együtt dolgozott a Nemzetközi Vöröskereszttel, Róma követével, Angelo Rotta apostoli nunciussal, Harald Fehler svájci ügyvivővel, a portugál Pongrácz gróffal, Carl Ivan Danielsson svéd miniszterrel és Raoul Wallenberggel.

Amikor a nyilasok felszámolták a nemzetközi gettót, Perlasca volt az egyetlen, aki elérte, hogy a spanyol védett házak továbbra is fennmaradhassanak. Az utolsó napig, Pest felszabadításáig dolgozott, 17 kilót fogyott, mert egész nap úton volt…

… 5200 magyar zsidó életét mentette meg.

 

A háború után hazament Olaszországba, s egyszerű kereskedőként élte tovább az életét.

A 40-es évek végén egyszer megpróbált visszatérni Budapestre, de Rákosi kormánya megtagadta tőle a beutazási engedélyt.
A hős szerény volt, s amíg Wallenberg, Karl Lutz és Angelo Rotta nevét megismerte a világ, ő 42 évig hallgatott.

Tetteinek elismerése 1988-ig váratott magára, miután egy napon magyar zsidóasszonyok egy csoportja, akik a II. világháború idején kislányok voltak, s neki köszönhették életüket, rábukkantak megmentőjükre. Ők adtak hírt az Igaz Emberről.
Naplójában így ír erről: “Furcsa, hogy mindez most történik meg velem, mert amikor hazajöttem, megkíséreltem elmesélni a történteket, de láthatóan senki nem hitt nekem. Túlságosan hihetetlennek tűnt minden”.

 

Már öregen és betegen érte meg, hogy – hihetetlen véletlenek szerencsés összejátszása folytán – hősiességét megismerje a világ, mely után számos kitüntetést kapott.

 

  • 1988-ban a padovai zsinagógaban az Igazaknak járó kitüntetést vehette át Izrael Államtól
  • 1989-ben megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét
  • 1990-ben átvehette a Raoul Wallenberg kitüntetést
  • Spanyolország 1991-ben a Katolikus Izabella Érdemrendet adományozta Perlascának
  • Olaszország a “Grand Ufficiale della Reppubblica” kitüntetéssel jutalmazta
  • A Bátorság Arany Medálja kitüntetést már csak özvegye vehette át 1992-ben.

 

Neve szép lassan bekerült a köztudatba, történetéről könyvet írtak, filmet forgattak. (A filmben iskolánk akkori tanulói is statisztaszerepet kaptak.)

 

  1. augusztus 15-én halt meg padovai házában. Kérésére Maseràban temették el, ahol sírkövén születése és halála dátuma alatt csak egyetlen héber nyelvű felirat szerepel: “Egy Igaz ember a népek között.”

Személyiségét legjobban az a válasz világítja meg, melyet a visszatérő kérdések egyikére adott, és amely úgy szólt: miért tette, amit tett:

 

“Mert elviselhetetlen volt számomra az emberek látványa, akiket úgy megbélyegeztek, mint az állatokat. Mert nem voltam képes elviselni a gondolatot, hogy gyermekeket ölnek. Ennyi az egész, és nem hiszem, hogy hős lettem volna. Végül is nem történt más, mint hogy megnyílt előttem egy lehetőség, és én kihasználtam.”